2020 áprilisában drámai módon megnőtt a „Miért álmodok furcsákat mostanában?” típusú keresések száma: újságírók és szakemberek kutatták, hogyan reagál az agy az otthonmaradás és a karantén szürrealitására. A hírek összképe kaotikus és rémisztő volt: egy amerikai lelkipásztor a koronavírus-körüli hisztériát bagatellizálta, majd meghalt; egy magyar motorbaleset miatt 112 thai egészségügyi dolgozót zártak karanténba; két férfi szándékosan köhögött emberek arcába egy patika előtt; egy vlogger pedig azért került előállításra, mert tagadta a vírust; és Tamás Gáspár Miklós azt írta, hogy a hivatalos tájékoztatás elhomályosítja az igazságot, Csernobilhoz hasonló titkolózás zajlik.
A kormány és az operatív törzs naponta ismételgette, hogy „többségében idős, krónikus beteg” halt meg, mintegy bagatellizálva a veszteséget. Az ünnepi hétvégék alatt, miközben a hatóságok a maradásra szólítottak fel és lezárták a népszerű helyeket, az emberek mégis kimenekültek a természetbe: a szerző a kétéves lányával és családtagjaival egy bakonyi zsákfalu szélén töltötte a húsvétot, öröm és lopott gyanakvás keveredett az eggyűjtésben.
A szerző dokumentálni akarta a világjárvány hangulatát szerény újságírói eszközeivel, inspirációt talált Esterházy művéből és egy olasz étterem emlékéből, de igazán csak akkor érzett késztetést írni, amikor 2020 őszén egy neurológus a koponyájáról készült MR-felvételen daganatot fedezett fel. Azonnal tudta, hogy ezt muszáj megörökítenie.
Eredeti cikk: elolvasom
