Csak négy nap telt el a NER bukása óta, és ami történik, minden várakozást felülmúl. Hiába volt már része az országnak elnyomó rendszereknek, ilyen gyors összeomlást még nem tapasztaltunk; a Kádár-rendszer agóniája – bár sokaknak katartikus élmény volt – biztosan nem volt ilyen hirtelen. Most kártyavárként dől össze az egykor megdönthetetlennek látszó rezsim, olyan tempóban, hogy naponta annyi történik, amennyi máskor évek alatt sem, és a vasárnapi választás óta mintha három hét telt volna el három nap helyett, annyira sűrű ez az időszak.
A helyzet legfeljebb külföldi példákból vagy szépirodalomból lehet ismerős. Ottlik Géza nagyregényében például mesterien érzékelteti ugyanazt az élményt: egy gyerekek által irányított, kegyetlen klikk egyszer csak szétesik, a tagok tanácstalanul nézik a következményeket, üres ágyakkal és váratlan eltűnésekkel szembesülnek.
A mostani események is hasonlóan zajlanak: akik három napja még mentegették a megmagyarázhatatlant, ma már pontosítanak és finomítanak; hirtelen szóba állnak a sajtóval, és kiderül, hogy képesek másról is beszélni, nemcsak Ukrajnáról, Zelenszkijről vagy Brüsszelről. Egykori mindenható sajtósok a nürnbergi védekezéshez hasonló érveket hoznak fel, „parancsra tettem” jellegű magyarázatokkal, és megjelennek olyan nyilatkozatok is, hogy nincs baj bizonyos gazdaságpolitikákkal.
A Fidesz közben tervszerűen készül a túlélésre: előtérbe tolja az emberarcú figurákat, mint Gulyás Gergelyt és Cser-Palkovics Andrást, azt kommunikálva, hogy ez csupán egy szokásos kormányváltás, ahogy a demokráciákban szokás. A nagy nevek visszahúzódnak, háttérbe vonulnak; nem kizárt, hogy később külső szereplők vagy más arcok kerülnek előtérbe.
Eredeti cikk: elolvasom
