Világéletemben utáltam a sportot: a testnevelésórákat a Cooper-teszttel, kötél- és rúdmászással, valamint szekrényugrással társítottam, és amikor mozogtam, azt inkább baráti beszélgetésnek vagy fagyizásra épülő programnak tekintettem. A gimnázium után hosszú időre abbahagytam a mozgást, majd az egyetemen kötelező tornára jelentkeztem — végül a konditerem fele hajlottam, mert csak azt tudtam beilleszteni az órarendembe, és így először lettem rendszeres teremlátogató.
A konditerem hamarosan közösségi hellyé vált: egyre több ismerőssel találkoztam edzések és spinningórák során, és a terem sajátos hangulata — a gépek zaja, a zene, a fertőtlenítő illata és a segítőkész profik — része lett az életemnek. Próbáltam női edzőtermet, privát stúdiót, nagy, új termet és vidéki, szuterén jellegű helyeket is, és mindenhol otthonosnak éreztem magam, mert megtanultam, mire valók a gépek, és éreztem azok hatását.
A fitnesz egyszerre jelent kihívást és kényelmet: többen keresnek benne célt és fejlesztést, miközben a terem ismerőssége biztonságot ad. A gépek és a súlyok őszinték: könyörtelenül megmutatják a kihagyott heteket, de azt is, hogy a teljesítmény visszaépíthető. .
Eredeti cikk: elolvasom
