Anyák napja általában örömteli ünnep, de vannak anyák, akiknek ez a nap végtelenül megterhelő, például azok, akik elvesztették a gyereküket. Melinda három éve veszítette el húszéves fiát, Marcit, aki öt éven át küzdött betegséggel; a következő két évben bezárkózott, kapcsolatai beszűkültek, alig tudott beszélni a tragédiáról, és csak mostanra kezdi lassan visszakapni önmagát, újra jár helyekre, élvezi a zenét és a táncot, bár sosem lesz ugyanaz, mint előtte. Legnagyobb nehézségnek azt érzi, hogy a környezete nem tudta, hogyan viszonyuljon a gyászához: sokan inkább elhallgattak, ő pedig alkalmazkodott, hogy másokat ne tegyen kellemetlen helyzetbe, és így kevesebb lehetősége volt megosztani fájdalmát; szerinte a társadalmi tabuk miatt minden gyászoló más segítségre lenne rászorul, de nem kapja meg. Emellett a bűntudat is végigkíséri: egyszer azért, mert fél, hogy sírásával zavar másokat, máskor meg azért, mert rosszul érzi magát, ha mosolyogni mer és tovább próbál élni; ennek megfelelően megváltoztak a kapcsolatai, és a gyereke elvesztésének terhét minden nap, minden órában magával viszi az élete végéig.
Eredeti cikk: elolvasom
